Ismerős volt az ölelés. Nagyon. De nem tudtam beazonosítani. Végül mégis csak beugrott.
- Lucian?- kérdeztem félénken a férfi szoros ölelésébe gubózva.
- Én hát!- felelte mosolyogva, és megpuszilta a fejem búbját. Eltoltam magamtól, hogy megnézhessem.
- Megférfiasodtál, mióta nem láttalak! Hogy- hogy vámpír lettél? És hogy- hogy befogadtak a farkasok?- törtek fel belőlem a kérdések. Ahogy megláttam Luciant, akit úgy szerettem, mint a fiamat, elvesztettem az önkontrolomat.
Vámpír lett. De jól állt neki. Sötétbarna haja még mindig a tarkójáig ért, szeme és bőre már megvámpírosodott- tehát a szeme arany, a bőre falfehér-, arcán borostát növesztett. Viszont sokkal magasabb lett. Most már nem fog alacsonysága miatt hisztizni.
- Ööö… Nos… Valahogyan, még én sem tudom, így ébredtem, és csak rád és Lucyre emlékeztem. És… Bevésődtem az egyik rokonukba.- bevésődés? Várjunk egy pillanatot.
- Nagymama vagyok?- kérdeztem bugyután, de komolyan. Ilyen fiatalon nagymamának lenni nem épp a legjobb dolog a világon.
- Apa, most mivan? Komolyan… ő… nem lehet… Fiatalabb nálad!- akadt ki egy nagyon cuki fiú. Állj! Hatásszünet…
- Te Lucian fia vagy?- kérdeztem még bugyutábban.
- Igen… És… Te a… nagyanyám vagy?- kérdezte engem bámulva. Nem tudtam levenni szemeimet gyönyörű, jég kék szemeiről. Elvarázsolt, és rögtön tudtam, hogy vele is ugyanez történik. Láttam a tekintetében.
Ugyanolyan kíváncsian méregetett, mint én őt.
- Olyasmi.- nyögtem ki. Miért van az, hogy az ilyen szexi pasik tabuk? Én szerencsétlen! Pedig azt mondják, ha szerencsétlen vagy a kártyajátékokban, szerencsés vagy szerelemben. Hát… Eddig nem úgy néz ki.
- Ez… Elég fura. Te… Félvér lettél, miután megszülted apát? Vagy…?- nagyon kíváncsinak tűnt. Na, jó, nem teljesen, de elmesélem.
- Nem, csak örökbe fogadtam, mikor kisbaba volt. Meghaltak a szülei. Megsajnáltam, és magamhoz vettem.- kezdtem feloldódni, de nem eléggé ahhoz, hogy elmeséljem a teljes történetet. Túlságosan izzott közöttünk a levegő.
Hihetetlen, milyen vonzó. És ahogy előtört belőle az igaz nevetés mély, férfias hangján, elkezdtem olvadni. Komolyan egy álom. Ha nem mondták volna, akkor is tudom, hogy ő Lucian fia. Tökéletes, őrjítő sármját tőle örökölte. Bár, Luciané nem hatott rám annyira, mint most az övé.
- Min nevetsz?- kérdeztem mogorván.
- Te nem vagy a nagyanyám.- mondta egy nagy sóhaj után. Igaz, vér szerint nem, de…
- Lehet, hogy nem vagyok Lucian vér szerinti anyja, de én neveltem fel.- válaszoltam durcásan.
- Hát, ha ennyire akarod, hogy vén nyanya legyél, akkor…
- Jó! Nem vagyok az anyád!- adtam meg magam. Legalább nem vagyok vén nyanya. A fiú magában mosolygott. Annyira édes! Tőle még én is mosolyogtam.
- Öhm… Örülünk, hogy ezt lerendezték. Akkor… Rátérhetnénk a lényegre…- szólt bele a beszélgetésbe egy idős, indián férfi. Undor volt az arcán, mikor ránk nézett.
- És mi a lényeg?- kérdeztem flegmán. Igen, tudom, az idősekkel szemben viselkedni kell, de ő (végül is) fiatalabb nálam.
- Hamarosan elutazunk a feleségemmel.- szólt közbe Lucian. Szemei fékezően meredtek rám. Ő fegyelmez engem? Jézus! Hova fajult ez a világ?
- Nekem kell vigyáznom a fiadra?- kérdeztem, és a fiú felé pillantottam. Elképesztően cukiii!
- Nem, Emy. Neked kell vigyáznod a fiaimra és a lányomra.
- Hogy micsoda?!- ennek a régen túlságosan is gyerekes fiúnak- pontosabban férfinek- ennyi gyereke van? Az… lehetetlenség!
Ekkor egy csodaszép nő lépett be az ajtón, kézen fogva egy ikerpárral. Az ikrek tökéletes másai Luciannek. Biztos voltam, hogy ők a híres gyerekek. Egy lány és egy fiú. Kb. hét évesek lehettek, fehér bőr, zöld szem, barna haj.
A nő, akit nem tudtam még végigmérni, odarohant hozzám, és átölelt. Úgy éreztem magam, mintha újra tízéves lennék.
- Ööö… Hölgyem…- motyogtam zavaromban.
- Szia! Migina vagyok, Lucian felesége.- mondta, és egy ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Nem bírtam hideg lenni a közelében. A tinédzser fiú kiköpött mása az anyjának. Jég kék szemek, bronzbarna bőr, fekete haj. Igaz, a „fiatalabbik” apjára is hasonlít.
- Hello! Az én nevem Emy.- mosolyogtam vissza rá. Kedves nőnek tűnik. Kíváncsi voltam az illatára. Edward egyszer azt mondta, hogy az illatuk alapján is meg lehet különböztetni az embereket. Beleszimatoltam a levegőbe a nő körül, de nem éreztem semmit. Megkövültem. A nő olyan, mint én! Félvámpír!
- Oh, igen, nos… A pici fiam…- kezdett bele, de idősebbik fia közbevágott.
- Nem vagyok pici!
- Oké! Akkor, a fiam kiskorában átváltoztatott. Nehézségeim voltak az ikrek szülésénél.- mondta komolyan, majd megölelte a fiát.- Anthony az én őrangyalom.- Anthony… Hm… Ismerős név. Biztos találkoztam egy Anthonyval, mikor utaztam.
Tehát akkor Anthony. Érdekes, régies név. Az egyik kedvencem a James és a Caleb mellett. A lányok közül a Rose és a Lilianne a kedvenc. Kicsit sokszor terveztem családot tizenhét éves koromban.
Hé! Most esik le! A félvéreknek nincsen mérge, mikor még nem változtak át. Az nem lehet, hogy kiskorában már átalakult. Vagy mégis? Rápillantottam az anyja karjaiból szabaduló fiúra. Nem. Nem elég erős. Közelebb mentem egy lépéssel, és beleszagoltam a levegőbe. Nem éreztem az illatát. Akkor?
- Lucian, hogy lehet az, hogy a fiad átváltoztatta az anyját?
- Ó! Hát észrevetted. Anthony még nem változott át, de…- kezdett bele.
- Hogy a francba tudta átváltoztatni az anyját, ha még ő sem változott át?- tudtam, hogy mesélgetni, meg magyarázkodni fog. Ezért is vágtam közbe.- Semmi félrebeszélés!- vett egy mély levegőt, majd ezt mondta:
- Senki sem tudhatja. Csodagyerek.
Na, kösz! Ez sokat segített. Olyan rejtélyes ez a fiú. Megszoktam, hogy szinte mindenki nyitott könyv számomra. Az, hogy ő elbúj csodálatosan kék szemei mögé, egyáltalán nem igazság. Most jogosan hisztizhetnék úgy, mint egy óvodás, megvan rá az okom. De nem teszem, mert leégetném magam egész La Push előtt.
Ahogy a fiúra néztem, valami ismerős volt benne. Valami, amit az előbb nem vettem észre. Nem láthattam, hiszen Luciant sem láttam jó ideje. Biztos vagyok benne, hogy nem találkoztunk. Vagy mégsem? Dejavu? Lehetséges. Mert az, hogy én már láttam Lucian fiát, tuti, hogy lehetetlen. Nem emlékszem tisztán az előző életemre. Talán akkor láttam egy hozzá hasonló fiút. Az is megeshet, hogy egyszerűen csak nagyon hasonlít az apjára.
- Emy! Te fogsz vigyázni ránk? De jó!- sikkantotta a kislány, kiugrasztva engem merengésemből. Felé fordultam és egy vigyorral találtam szembe magam. Érdekes. Itt mindenki mosolygós. Szegény Rose tuti kikészülne itt. Épp elég neki Alice, Esme és az én határtalan örömünk és optimizmusunk. Bár… én nem vagyok annyira optimista, mint Esme.
- Igen. Úgy tűnik, igen.- feleltem. Én nem voltam annyira izgatott. Mit fogok én itt csinálni egy csomó vámpírutáló farkas között? Lehet, hogy meg tudom védeni magam, de mi lesz, ha belezúgok a fiúba? Lucienéknek minél hamarabb vissza kell jönniük, vagy Edward már csak a hamvaimat láthatja. Akkor mekkora csetepaté lesz! Jézus Krisztus! Én ezt nem akarom. Vagy de? Most már semmit sem tudok!
- Még óvodába jártok? Vagy suliba?- kérdeztem a kisgyerekeket.
- Még oviba. Az én nevem Kathy. Ő pedig az öcsém, Kevin.- mondta büszkén a kislány.
- Csak pár perccel vagy idősebb!- vágta rá Kevin. Elmosolyodtam. Régen én is hisztiztem amiatt, hogy Edward az idősebb. Az ikrek már csak ilyenek.
- Az iskoláról szólva… Remélem, fel tudsz zárkózni a tananyagot illetően.- ahogy Migina szavai elérték a tudatomat, hideg veríték futott végig a hátamon.
- Iskola…?!- motyogtam zavartan. Ne!!! Kérlek ne!!!
- Igen, iskola. Holnap után lesz az első iskolai napot a rezervátumi iskolában.- ezek voltak a végső szavak.
Kilenc éve pontosan az iskola elől szöktem meg, és mentem el világkörüli útra. Az, hogy megint visszaküldenek az unalom megtestesítőjébe, súlyosabb, mint a világvége. Utállak La Push!
