Sziasztok!

Köszönöm szépen mindazoknak, akik olvasták a blogjaimat, de Yokori csillaga végleg kihunyt. Hamarosan egy új fiókot készítek, addig biztosan nem jelentkezem. Gigi néven találtok majd meg, ha érdekel egy jóalakú ír lány és egy nagydarab orosz fiú története (akik természetesen természetfelettiek). A döntésem oka egyszerű: nem szeretnék másolni. A twilighton kívül is lehet Emy meg Tony, talán majd egyszer előveszem őket. Mivel még csak most kezdődött nálam a serdülőkor, kapkodásomat betudhatom a fiatalság hibájának.

Tűrhető iskolakezdést kívánok mindenkinek! Yokori

Sziasztok!

Üdvözlöm a kis csapatot, akik olvassák a sztorimat, és esetleg érdekli is őket. Igen, ezek a fejezetek eddig eléggé unalmasak, de most nem tudok igazán erre koncentrálni, eddig pörög a nyár. Ma megyek megnézni az Eclipset, hátha nyerek belőle ihletet, meg már nagyon vártam :P Tehát, kedves olvasóim, addig nem rakok fel új fejezetet amíg legalább a hetedikig nincs kész, hogy megpróbálhassak legalább hetente felrakni egy fejezetet.

Sok puszi mindenkinek, jó vakációt!

Emlékek 3. fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen soká tartott, de több változatban írtam meg. A nekem legjobban tetszőt rakom fel most. Jó olvasást hozzá! És... még valami, kedves olvasóim! Úgy érzem, ha nem írtok kommenteket, nincs is értelme írnom. :( Néha elgondolkozom rajta, hogy olvastok-e egyáltalán... :( Remélem, nem hagytok cserben! És nagyon- nagyon jó olvasást! :)



"A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.” Paulo Coelho

Miután Emily kész lett az ebéddel, rögtön leültünk enni. Elképesztett, hogy mennyi ételt készített. De az még különösebb volt, hogy mennyit ettek a farkasok. Én csak csendesen, visszahúzódva gondolkodtam.

Vajon milyen lesz itt? Kellemes vagy kellemetlen? Jó vagy rossz? Meghalok vagy lesz egy dögös pasim? Nos, az egész ebéd alatt is csak arra jutottam, hogy az tőlük függ. Ha megkedvelnek, nem ölnek meg. Ha megszeretnek és tetszem is Anthonynak, álomvilágba csöppenek.

Hamarosan Lucian körbefogta családját és engem, majd beültünk egy Opel Zafirába és elindultunk a családi fészek felé. Nem volt valami zökkenőmentes út, de azért nem volt kibírhatatlan. A sok kátyú készített ki.

Már kíváncsian vártam, hogy milyen is a házuk. Meglepődtem, mikor megláttam. Se túl kicsi, se túl nagy, fakó barna színben pompázó épületet pillantottam meg. Nagyon kedves, elrejtett, erdei kiskunyhó hatást keltett. Pont ez tetszett benne.

- Na, uccu a kádnak, majd az ágynak kiskomák!- mondta vidáman Lucian két kisebbik gyermekének.

- De én még nem akarok aludni!- hisztizett Kathy.

- Akkor majd én elaltatlak, kisasszony!- Lucian hangja játékosan fenyegető volt (Kathy viszont örömteli kacagásba kezdett). Lu igazán jó apuka lett. Nem is gondoltam volna róla.

- Emy, beszélhetünk?- kérdezte egyszerre komolyan Migina és Lucian, miután az ikrek már lefeküdtek aludni. Anthony ottmaradt velünk.

- Persze.- feleltem egy apró, komoly mosollyal fűszerezve. „Fiam” az étkező felé mutatott. Elindultunk, majd leültünk az asztalhoz. Ez valahogyan eszembe jutatta Carlislet. A családdal is mindig az étkezőben vitattuk meg a dolgainkat.

- Igen?- kérdeztem kíváncsian. Most vettem csak észre magamon, mennyire elgyengültem. Holnap elmegyek gyorsan vadászni.

- Tudod… Kell tudni pár apróságot, hogy ne legyen annyira szörnyű ez a pár hét.- tényleg! Még nem is beszéltünk a teendőimről.

- Kíváncsian hallgatlak titeket.- válaszoltam Miginának.

- Na igen, nos. Itt van ez a könyv. Ebbe leírtam az összes receptemet. Színessel bele van írva, hogy mik a gyerekek kedvencei.- nem tudom honnan, de Migina elővarázsolt egy vastag, bőrkötetes könyvet. Belelapoztam. A könyv tele volt mindenféle ínycsiklandozó ételnévvel és a receptükkel. Elakadt a lélegzetem, mikor megláttam, hogy mi volt odaírva az én kedvenc ételem, a bolognai rakott penne mellé.

Anthony kedvence.

Na jó, ez fájt. Nemcsak olyan, mint egy földön ragadt isten, ugyanaz a kedvenc kajánk. Majdnem leesett az állam. Az biztos, hogy nem vettem levegőt legalább egy percig, mert Lucian megrázott a bal vállamnál fogva. Remélem, Anthony nem vette észre!

- Ööö… Jól vagyok. Csak… el… elméláztam.- motyogtam, miután visszarázkódtam a valóságba, és nem képzeltem azt, hogy Anthony karjaiban alszom. Hát igen. Az álmosságom is belekeveredett a képzelgéseimbe.

- Meg itt van ez a füzet is.- nyújtott át Lucian egy elnyűtt spirálfüzetet. Kinyitottam, és feljegyzéseket találtam benne.

- Ez mi?- kérdeztem. Lucian mosolyogva válaszolt.

- Ebben a füzetben van minden információ a fiam átváltozásáról.- tekintetemet az apró betűkre függesztettem. Tényleg minden infó benne volt. Az erő, a gyorsaság, a magasság, a súly, és a… Te jó Isten!

Elvörösödtem, ahogy elképzeltem magamat, Anthony izomzatának növekedését figyelve. Gyorsan továbbhaladtam, nehogy Lucianék észrevegyék pirulásomat. Vagy annak az okát. Nagyon ciki lenne, ha rájönnének, tetszik a fiuk. El nem tudják képzelni, mennyire! Ahogy Anthonyra pillantottam, láttam, ő is ugyanolyan zavarban volt, mint én.

- Mint láthatod, Migina mindent feljegyzett. Mivel nem leszünk itt, neked kell ezt a füzetet vezetned. Le kell mérni a gyorsaságát, az erejét. Vannak tonnás súlyzóink is.

- Értem.- észrevettem az edzőtermet az alagsorban, mikor Lucian körbevezetett a házban és körülötte.

- De valami sokkal-sokkal komolyabb dolgot szeretnénk elmondani. A családoddal kapcsolatos.

- Mi a gond?- éreztem, hogy az egész testemet elfogja a remegés.

A tudatom minden egyes megmaradt részét abba a hitbe fektettem, hogy nem bántottak senkit. Egyre rosszabbul lettem, ahogy elképzeltem ezeket a vad, féktelen farkasokat harcolni az én családommal. Majdnem összeestem. Ha bántották a családom, akkor nem állok jót magamért!

- Edward… Nos… Öhm…- Migina nem találta a szavakat, de valahogy mégis kinyögte.- A bátyád ugyebár szerelmes egy emberbe. A lány tudja, mik ők. De nem tudhatná.

- „Edward eléggé aggodalmas. Nagyon tud szeretni.” Emlékszel, mikor ezt mondtad? Lejegyezted a naplódba.- mutatott Lucian egy vastag, bőrborítású könyvre. Bólintottam. Az volt az egyetlen dolog, ami élve tartott, mikor el kellett engednem a Luce testvéreket.- Túlságosan félti magától a lányt, ezért… elmentek.

Szemeim kikerekedve teltek meg könnyekkel. Meleg könnyeim szinte perzselték a bőröm. Nem azért, mert olyan hideg lennék, hanem mert minden fájt. Hogy tehették ezt? Jó, megértem, hogy Edward elmegy, de Esme? Alice? Rosalie mi a franckarikáért tartott velük? És Carlisle? Tudja jól, hogy ők a legfontosabbak nekem! Imádom őket, és örülök, hogy van lehetőségem velük élni. Ez a kilenc év sem nélkülük telt. Volt, hogy meglátogattam őket, de nem szó nélkül mentem el!

Még jobban remegtem. Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam visszafojtani előtörő sírásomat. Tudtam, hogy mindjárt elájulok.

- Az nem lehet.- suttogtam rekedt hangon. Ez biztos csak egy vicc. Ennyire lemaradtam volna? Mondjátok, hogy április elseje van! Lucian suttogva mondta ki az elkeserítő szavakat, melyek még nehezebbé tették a szívemet.

- De. Carlisleék Alaszkában vannak. Edward felszívódott.

Minden porcikám remegett az előtörő zokogásomtól. Lucian nem tudott mit tenni, üveges tekintettel nézett engem, ahogy épp az ájulás szélére zuhanok. Anthony odasietett mellém és megfogott, mielőtt ledőltem volna. Jég kék szemei aggodalmasan méregettek. Aztán apjához fordult, aki bólintott egyet. Felkapott és a szoba felé cipelt. Szorosan hozzábújtam. Nem akartam elengedni. Lerakott az ágyra.

- Kérlek ne!- kérleltem szipogva Anthonyt, mikor elindult kifelé az ajtón. Értetlenül visszafordult.- Kérlek egy kicsit maradj…- hangom alig hallatszott. Tudtam, hogy nem használhatom ki szegényt, de nagyon jól esett az előbbi ölelése.

- Öhm… Jó, legyen.- leült mellém, majd magához vont. Most talán még szorosabban hozzábújtam, mint az előbb. Ebben a pillanatban ő volt az egyetlen támaszom. Könnyeim patakokban hullottak. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Nem ment.

- Emy… Carlisle sem akarná, hogy búsulj miattuk. Jobb lenne, ha a világ pozitív oldalát néznéd. Például, lehetnénk barátok.- kicsit eltávolodtam, hogy megnézhessem, hazudik-e. Nem jártam sikerrel. Tekintete őszinte volt.

- Az… tényleg jó lenne…- mosolyodtam el keserűen.- Köszönöm Anthony.

- Nyugodtan hívj Tonynak. Az Anthony olyan hosszú.- nevetett fel.

- De szép régies. Mint én… Egy ócska, múltszázadbeli kacat, amit már rég ki kellett volna dobni.- csábos félvigyor jelent meg arcán.

- Ja persze. Én meg Anglia királynője vagyok.

- Üdvözlöm, Erzsébet!- viccelődtem.

- Én is üdvözlöm kisasszony! De hol az esti teám? Nekem tea kell teasüteménnyel!- kapcsolódott a vicc-fonalamra. Igazi jó társaság.

Sokáig ugrattuk még egymást, meg persze beszélgettünk komolyabb dolgokról is. Elmeséltem, hogyan találtam rá Lucyra és Lucianre egy sikátorban a második világháború elején. Nem tudom pontosan, hogyan kerülhettek oda, de édesanyjuk holtteste a két csöppség mellett feküdt. Miközben társalogtunk, a kedvem egyre jobb lett. Annyit beszéltünk, hogy a végén túlságosan elfáradtam. Észre se vettem, mikor Anthony kisurrant a szobából.

Csak reggel keltem fel. Akkor ébredtem rá, hogy nem is figyeltem meg a szobámat. Furcsa így kimondani. Főleg, hogy kora reggel, mikor felkeltem elég különös észrevétel pattant ki a fejemből. Én ott feküdtem, ahol Migina és Lucian… ökhm… izé… Jézus! Még mázli, hogy senki sem látott, mert vörösebb voltam a főtt ráknál.

Gyorsan lezuhanyoztam a szoba saját fürdőjében. Hatalmas volt a kád, a zuhany… Elképesztő luxus! Első látásra ez a ház egy egyszerű családi otthonnak bizonyult, de ez… Fantasztikus! Miközben kiszálltam a zuhanyozóból, megláttam egy cetlit a mosdó feletti üvegre ragasztva.

Jó reggelt, Emy!

Remélem, jól aludtál! Amikor bejöttem, mélyen húztad a lóbőrt. J Miután megfürödtél, a gardróbban találsz ruhát. Nyugodtan használd őket, nem az én stílusom. A reggeli olyan 9-kor kezdődik, de biztos, hogy felkelsz az ikrekre. Várlak odalenn- kell a női társaság-!

Migina

Nem bírtam nevetés nélkül végigolvasni. Migina nagyon pozitív személyiség. És milyen szépen ír nyomtatottan! Én se tudnék szebben. Megfogadtam barátnőm- most már nyíltan hívhatom így- tanácsát.

Mikor beléptem a gardróbba, eltátottam a számat. Majdnem olyan nagy volt, mint az enyém. Tele volt mindenféle gyönyörűséggel. Triumph fehérneműkel, Stella McCartney ruhákkal, Jimmy Choo cipőkkel és a legújabb Puma és Adidas cuccokkal. Istenem! Komolyan, ez a mennyország. Ugrándoztam és táncolgattam, mint egy idióta, de nem tudtam betelni a látvánnyal.

Pár perc- és halk sikkantások után- végre felöltöztem. Hozzáteszem, elég nehezen. Nem tudtam dönteni. Végül egy sötétkék farmer és egy fehér top mellett döntöttem, fekete-fehér balerina cipővel. A fehér top dekoltázsa klasszikus, melyen gombok helyezkednek el. Pántja külső oldalán fodor díszelgett. Tökéletes!

Nagyon tetszett ez az összeállítás. Boldog voltam. De ahogy kiléptem a gardróbból, újra fejembe véste magát Edward szomorú, megkínzott arca. Rémálmom ebből az egy képből állt, mégis kínzott. Miért ne tette volna? Edward a legfontosabb lény nekem az egész világon. Nem kell más. Csak az én örök bátyám.

Szomorkásan lebaktattam a lépcsőn. Az első, amit megláttam, Migina aggódó arca volt.

- Jobban vagy?- kérdezte, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Nem értettem, miért viseli szívén ennyire a sorsom. Tegnap találkoztunk először.

- Ööö…- próbáltam olyat mondani, amitől nem bántom meg.- Egy kicsit.- Migina arcát kövér könnycseppek lepték el, mielőtt átölelt.

- Jól van…- kezdtem bele a nyugtatásába, mikor elkezdett rázkódni a zokogástól.- Ne sírj, mert én is sírok!- mondtam figyelmeztetően. Ezt utoljára Lucynél, Lucian húgánál alkalmaztam. Nem akarta abbahagyni a hisztizést az utca kellős közepén. Migina szemét törölve engedett el.

- Bocsáss meg, csak nagyon megijesztettél. Ne felejtsd el, hogy te már a család tagja vagy!- „már a család tagja vagy” Milyen jól esett hallani!

- Öhm… sajnálom…- szedtem össze gondolataimat egy töredező mondatban.

- Kicsit hamar keltél fel. Én azt hittem, később jössz le. De jó volt hallani, hogy tetszenek a ruhák. Az eladó azt mondta, ez a mai divat. Nos, én maradok a saját stílusomnál.- terelte el a témát.- A reggeli még nincs kész, de ha akarod, összeütök neked valamit.

- Nem szükséges. A hegyekbe indultam.- Migina arca először értetlen volt, de később rájött, mi dolgom van ott.

- Értem… Akkor, jó vadászatot.- búcsúzott el, majd visszasietett a konyhába. Én gyorsan felkaptam egy pulóvert és elindultam. A száguldás felfrissített. Olyan érzés volt, mintha repültem volna.

Megtaláltam, amit kerestem. Két ágaskodó hegyioroszlán pofozta egymást. Ínycsiklandozó illatuk volt. Rájuk vetettem magam. Pár perc után mind a kettő a reggelimként végezte. Elég ügyesen birkóztam az oroszlánokkal, mert alig lett koszos a ruhám, és a szám sem lett túl véres. Még levadásztam pár őzet, majd kerestem egy patakot vagy csermelyt, hogy lemossam magamról a szutykot.

- Emy?- Anthony hangja megijesztett. Majdnem beleestem a vízbe.

- Jézus! Te mit keresel itt?- egyenesedtem fel. A fiú meglepődött, de hirtelen nem tudtam, miért. Aztán rájöttem, hogy még nem moshattam le teljesen a vért a számról.

- Öhm… Anyu küldött…

- Egy pillanat és megyek.- vágtam rá gyorsan, majd visszafordultam lemosni az állatvért. Anthony megvárta, míg lesikáltam az arcom.

- Akkor menjünk.- szólaltam meg, miután végeztem. Elindultunk a ház felé. A többiek már javában reggeliztek. Én természetesen alig ettem valamit, megtelített az állatvér.

- Hol voltál Emy? Koszos a ruhád.- kíváncsiskodott Kevin.

- Én… elmentem kirándulni az erdőbe, de elestem.- próbáltam a lehető legelhihetőbb magyarázatot kitalálni. Két hatévesnek csak nem mondhatom azt, hogy megöltem néhány ártatlan állatot, hogy kiszívhassam a vérüket. Anthony persze magában nevetett füllentésemen.

- Örülök, hogy jobban vagy.- kezdett bele Lucian, mire Migina rögtön folytatta.

- Ma… lesz egy apróbb kerti sütés a fiúkkal. Talán… ha te is szeretnéd… elmehetnénk…- figyelembe vettem minden eshetőséget. Ha provokálnak, visszaütök. Ha meg nem tetszik nekik, ne provokáljanak.

- Rendben. Menjünk. De… Hamarosan szeretnék összeszedni pár dolgot a házunkból. Edwardék biztos hagytak ott dolgokat…

- Persze. Megértjük.- a reggeli további része csendben ment. Aztán átöltöztem, és befontam a hajamat. Most találkozom az összes farkassal. Egy kicsit megrémít ez a dolog. Ők… Anthony barátai. Nem lehetek bunkó az „unokám” barátaival. De azért nem bánok velük kesztyűs kézzel.

Lesiettem a lépcsőn, majd követtem Miginát a garázsba. Ott megint hátra szálltam be, de most Anthony mellé kerültem, a kocsi bal oldalára, a vezető ülés mögé. Érdekes volt, hogy a fiú nem vonult el az autó másik végébe, hanem középen ült, miközben mit sem törődve bámult ki a szélvédőn.

Én a mellettem lévő ablakon néztem a tájat. Gyönyörű ez a hely. Ha már nem lesz viszály a farkasok és vámpírok közt, biztos ideköltözöm. Már csak az a kérdés, mikor lesz ez…

Emlékek 2. fejezet

2. Luce család


Ismerős volt az ölelés. Nagyon. De nem tudtam beazonosítani. Végül mégis csak beugrott.

- Lucian?- kérdeztem félénken a férfi szoros ölelésébe gubózva.

- Én hát!- felelte mosolyogva, és megpuszilta a fejem búbját. Eltoltam magamtól, hogy megnézhessem.

- Megférfiasodtál, mióta nem láttalak! Hogy- hogy vámpír lettél? És hogy- hogy befogadtak a farkasok?- törtek fel belőlem a kérdések. Ahogy megláttam Luciant, akit úgy szerettem, mint a fiamat, elvesztettem az önkontrolomat.

Vámpír lett. De jól állt neki. Sötétbarna haja még mindig a tarkójáig ért, szeme és bőre már megvámpírosodott- tehát a szeme arany, a bőre falfehér-, arcán borostát növesztett. Viszont sokkal magasabb lett. Most már nem fog alacsonysága miatt hisztizni.

- Ööö… Nos… Valahogyan, még én sem tudom, így ébredtem, és csak rád és Lucyre emlékeztem. És… Bevésődtem az egyik rokonukba.- bevésődés? Várjunk egy pillanatot.

- Nagymama vagyok?- kérdeztem bugyután, de komolyan. Ilyen fiatalon nagymamának lenni nem épp a legjobb dolog a világon.

- Apa, most mivan? Komolyan… ő… nem lehet… Fiatalabb nálad!- akadt ki egy nagyon cuki fiú. Állj! Hatásszünet…

- Te Lucian fia vagy?- kérdeztem még bugyutábban.

- Igen… És… Te a… nagyanyám vagy?- kérdezte engem bámulva. Nem tudtam levenni szemeimet gyönyörű, jég kék szemeiről. Elvarázsolt, és rögtön tudtam, hogy vele is ugyanez történik. Láttam a tekintetében.

Ugyanolyan kíváncsian méregetett, mint én őt.

- Olyasmi.- nyögtem ki. Miért van az, hogy az ilyen szexi pasik tabuk? Én szerencsétlen! Pedig azt mondják, ha szerencsétlen vagy a kártyajátékokban, szerencsés vagy szerelemben. Hát… Eddig nem úgy néz ki.

- Ez… Elég fura. Te… Félvér lettél, miután megszülted apát? Vagy…?- nagyon kíváncsinak tűnt. Na, jó, nem teljesen, de elmesélem.

- Nem, csak örökbe fogadtam, mikor kisbaba volt. Meghaltak a szülei. Megsajnáltam, és magamhoz vettem.- kezdtem feloldódni, de nem eléggé ahhoz, hogy elmeséljem a teljes történetet. Túlságosan izzott közöttünk a levegő.

Hihetetlen, milyen vonzó. És ahogy előtört belőle az igaz nevetés mély, férfias hangján, elkezdtem olvadni. Komolyan egy álom. Ha nem mondták volna, akkor is tudom, hogy ő Lucian fia. Tökéletes, őrjítő sármját tőle örökölte. Bár, Luciané nem hatott rám annyira, mint most az övé.

- Min nevetsz?- kérdeztem mogorván.

- Te nem vagy a nagyanyám.- mondta egy nagy sóhaj után. Igaz, vér szerint nem, de…

- Lehet, hogy nem vagyok Lucian vér szerinti anyja, de én neveltem fel.- válaszoltam durcásan.

- Hát, ha ennyire akarod, hogy vén nyanya legyél, akkor…

- Jó! Nem vagyok az anyád!- adtam meg magam. Legalább nem vagyok vén nyanya. A fiú magában mosolygott. Annyira édes! Tőle még én is mosolyogtam.

- Öhm… Örülünk, hogy ezt lerendezték. Akkor… Rátérhetnénk a lényegre…- szólt bele a beszélgetésbe egy idős, indián férfi. Undor volt az arcán, mikor ránk nézett.

- És mi a lényeg?- kérdeztem flegmán. Igen, tudom, az idősekkel szemben viselkedni kell, de ő (végül is) fiatalabb nálam.

- Hamarosan elutazunk a feleségemmel.- szólt közbe Lucian. Szemei fékezően meredtek rám. Ő fegyelmez engem? Jézus! Hova fajult ez a világ?

- Nekem kell vigyáznom a fiadra?- kérdeztem, és a fiú felé pillantottam. Elképesztően cukiii!

- Nem, Emy. Neked kell vigyáznod a fiaimra és a lányomra.

- Hogy micsoda?!- ennek a régen túlságosan is gyerekes fiúnak- pontosabban férfinek- ennyi gyereke van? Az… lehetetlenség!

Ekkor egy csodaszép nő lépett be az ajtón, kézen fogva egy ikerpárral. Az ikrek tökéletes másai Luciannek. Biztos voltam, hogy ők a híres gyerekek. Egy lány és egy fiú. Kb. hét évesek lehettek, fehér bőr, zöld szem, barna haj.

A nő, akit nem tudtam még végigmérni, odarohant hozzám, és átölelt. Úgy éreztem magam, mintha újra tízéves lennék.

- Ööö… Hölgyem…- motyogtam zavaromban.

- Szia! Migina vagyok, Lucian felesége.- mondta, és egy ragyogó mosoly jelent meg az arcán. Nem bírtam hideg lenni a közelében. A tinédzser fiú kiköpött mása az anyjának. Jég kék szemek, bronzbarna bőr, fekete haj. Igaz, a „fiatalabbik” apjára is hasonlít.

- Hello! Az én nevem Emy.- mosolyogtam vissza rá. Kedves nőnek tűnik. Kíváncsi voltam az illatára. Edward egyszer azt mondta, hogy az illatuk alapján is meg lehet különböztetni az embereket. Beleszimatoltam a levegőbe a nő körül, de nem éreztem semmit. Megkövültem. A nő olyan, mint én! Félvámpír!

- Oh, igen, nos… A pici fiam…- kezdett bele, de idősebbik fia közbevágott.

- Nem vagyok pici!

- Oké! Akkor, a fiam kiskorában átváltoztatott. Nehézségeim voltak az ikrek szülésénél.- mondta komolyan, majd megölelte a fiát.- Anthony az én őrangyalom.- Anthony… Hm… Ismerős név. Biztos találkoztam egy Anthonyval, mikor utaztam.

Tehát akkor Anthony. Érdekes, régies név. Az egyik kedvencem a James és a Caleb mellett. A lányok közül a Rose és a Lilianne a kedvenc. Kicsit sokszor terveztem családot tizenhét éves koromban.

Hé! Most esik le! A félvéreknek nincsen mérge, mikor még nem változtak át. Az nem lehet, hogy kiskorában már átalakult. Vagy mégis? Rápillantottam az anyja karjaiból szabaduló fiúra. Nem. Nem elég erős. Közelebb mentem egy lépéssel, és beleszagoltam a levegőbe. Nem éreztem az illatát. Akkor?

- Lucian, hogy lehet az, hogy a fiad átváltoztatta az anyját?

- Ó! Hát észrevetted. Anthony még nem változott át, de…- kezdett bele.

- Hogy a francba tudta átváltoztatni az anyját, ha még ő sem változott át?- tudtam, hogy mesélgetni, meg magyarázkodni fog. Ezért is vágtam közbe.- Semmi félrebeszélés!- vett egy mély levegőt, majd ezt mondta:

- Senki sem tudhatja. Csodagyerek.

Na, kösz! Ez sokat segített. Olyan rejtélyes ez a fiú. Megszoktam, hogy szinte mindenki nyitott könyv számomra. Az, hogy ő elbúj csodálatosan kék szemei mögé, egyáltalán nem igazság. Most jogosan hisztizhetnék úgy, mint egy óvodás, megvan rá az okom. De nem teszem, mert leégetném magam egész La Push előtt.

Ahogy a fiúra néztem, valami ismerős volt benne. Valami, amit az előbb nem vettem észre. Nem láthattam, hiszen Luciant sem láttam jó ideje. Biztos vagyok benne, hogy nem találkoztunk. Vagy mégsem? Dejavu? Lehetséges. Mert az, hogy én már láttam Lucian fiát, tuti, hogy lehetetlen. Nem emlékszem tisztán az előző életemre. Talán akkor láttam egy hozzá hasonló fiút. Az is megeshet, hogy egyszerűen csak nagyon hasonlít az apjára.

- Emy! Te fogsz vigyázni ránk? De jó!- sikkantotta a kislány, kiugrasztva engem merengésemből. Felé fordultam és egy vigyorral találtam szembe magam. Érdekes. Itt mindenki mosolygós. Szegény Rose tuti kikészülne itt. Épp elég neki Alice, Esme és az én határtalan örömünk és optimizmusunk. Bár… én nem vagyok annyira optimista, mint Esme.

- Igen. Úgy tűnik, igen.- feleltem. Én nem voltam annyira izgatott. Mit fogok én itt csinálni egy csomó vámpírutáló farkas között? Lehet, hogy meg tudom védeni magam, de mi lesz, ha belezúgok a fiúba? Lucienéknek minél hamarabb vissza kell jönniük, vagy Edward már csak a hamvaimat láthatja. Akkor mekkora csetepaté lesz! Jézus Krisztus! Én ezt nem akarom. Vagy de? Most már semmit sem tudok!

- Még óvodába jártok? Vagy suliba?- kérdeztem a kisgyerekeket.

- Még oviba. Az én nevem Kathy. Ő pedig az öcsém, Kevin.- mondta büszkén a kislány.

- Csak pár perccel vagy idősebb!- vágta rá Kevin. Elmosolyodtam. Régen én is hisztiztem amiatt, hogy Edward az idősebb. Az ikrek már csak ilyenek.

- Az iskoláról szólva… Remélem, fel tudsz zárkózni a tananyagot illetően.- ahogy Migina szavai elérték a tudatomat, hideg veríték futott végig a hátamon.

- Iskola…?!- motyogtam zavartan. Ne!!! Kérlek ne!!!

- Igen, iskola. Holnap után lesz az első iskolai napot a rezervátumi iskolában.- ezek voltak a végső szavak.

Kilenc éve pontosan az iskola elől szöktem meg, és mentem el világkörüli útra. Az, hogy megint visszaküldenek az unalom megtestesítőjébe, súlyosabb, mint a világvége. Utállak La Push!

Emlékek 1. fejezet

1. La Push "titkai"

Kicsit rövid lett, de azért remélem tetszik. Nem sokat változtattam rajta, de nekem így jobban tetszik. Nos, jó szórakozást hozzá, és írjatok kommenteket!

Tegnap eldöntöttem, hogy meglátogatom a családom. Legfőképpen Edward kedvessége, Alice csacsogása, és Emmett viccelődései hiányoztak. Esme 9 éve is zokogva- amennyiben a vámpírok tudnak zokogni- engedett el világ körüli utamra. Én vagyok a kedvenc örökbefogadott gyermeke. Egyszer elárulta nekem. Szerencse, hogy vámpírmemóriám van, és emlékszem az ötven évvel ezelőtti dolgokra.

Igen, vámpírmemória. Tudom, meghökkentő, de félvér vagyok. Vagyis félig vámpír, félig alakváltó. Tehát egy cuki, krémszínű, marha nagy rókává tudok változni.

A bőröm fehér, de nem annyira, mint a vámpíroknak. A szemem sem olyan (hanem zöldes kék). Annyiban, hasonlít, hogy ha szomjas vagyok sötétebb lesz. Ver a szívem, és vér folyik az ereimben. Bár ezt a vámpírok nem kívánják. Egyik faj számára sem vagyok „büdös”. Vannak emberi szükségleteim, és maximum fél óráig bírom levegő nélkül. Úgy nézek ki, mint egy ember, de sokkal strapabíróbb a testem, mint az övék. (Még mesizek is, úgyhogy lehet gyerekem.)

Nemrég hírt kaptam Alicetől, hogy Edward bátyám szerelmes lett egy emberlányba. Állítólag emberhez képest nagyon szép, és kedves is. Alice szerint egy picit zárkózott, de hozzá képest ki nem az?

Nos, mivel sejtelmem szerint Bella, az emberlány is a családi házunkban lesz, úgy terveztem, hogy előbb elmegyek vadászni, és csak azután indulok haza. Sajnos hegyi oroszlánt nem találtam, egy grizzlyre fájt a fogam.

Épp egy grizzlyt szívtam, mikor megakadt a szemem egy óriási árnyékon. Feljebb emeltem a fejemet, és egy legalább 2 méter magas, fekete medveszerű farkassal néztem farkasszemet. Hihetetlenül nyugodt, és fegyelmezett volt, ami nagyon meglepett. Edward elmondása szerint a farkasok fegyelmezetlen, gyerekes bagázs, akiket a harc éltet.

Megdermedtem, ahogy három másik farkas is előlépett a sűrű erdőből. Ők nem voltak olyan fegyelmezettek, mint az első. Dühös, gyilkoló szemmel méregettek, és morogtak rám.

- Na ide figyeljetek fiúk! Én sem bántalak titeket, ti sem engem, jó?- próbáltam határozott lenni, de nem sikerült túlságosan. Az egyik farkas felém támadt, hátraugrottam az ijedtségtől.

Nem vagyok valami harcos típus. Igaz, hogy egyszer húsz vámpírt is megöltem, de az azért volt, mert Aro feldühített. Úgy beszélt Edwardról, mint egy fegyverről, gúnyolta Luciant, a nevelt fiamat. Rátámadtam, de csak a testőrsége harmadát sikerült a földdel egyenlővé tennem.

A nagy, fekete leállította a kisebbiket. Óriási, sötét barna, szinte fekete szeme bocsánatkérően kereste a tekintetem. Én csak megszeppenve álltam egy helyben, és vártam, hogy történjen valami.

Nem kellett sokáig várnom. Az első farkas, aki a vezetőnek bizonyult, eltűnt a bokrok közt, majd emberként jött vissza. Kicsit furcsán éreztem magam, mert míg a pasas átalakult, a többiek körbevettek.

- A nevem Sam Uley.- mutatkozott be.

- Emily Cullen.- nyújtottam a kezemet felé. Vette a lapot, úgyhogy kezet ráztunk. Apró mosolyt fedeztem fel az arcán.

Sam Uley átlagos indián férfinak nézett ki, azon kívül, hogy tele volt izommal. Rozsdabarna bőr, sötét barna szemek, fekete haj.

- Igen, tudjuk. Pont ezért jöttünk. Vagyis… Öhm… Megtudod, ha velünk jössz.- vágta rá, talán kicsit gyorsabban, mint gondolta.

- Jó… Veletek megyek.- csak nem lehet olyan rossz. Remélhetőleg nem fognak feldarabolni és elégetni, és remélhetőleg nem bántanak semmi más formában. Na és persze, remélhetőleg lesz náluk süti…

Sam előrement, és úgy vezetett valahova. A többi farkas- még mindig farkas alakban- követtek minket. Erdőn, hegyen, bokron, mindenen keresztül egy kedves, verandás házhoz érkeztünk.

Egy lány már várta őket a verandán. Ragyogó mosoly ült az arcára, ahogy meglátta a fiúkat. Lerohant a lépcsőn, egyenesen Sam karjaiba. Milyen szép pár… Jézus! Most vettem csak észre… egy heg… a lány… arcán. Ez… nekem már sok!

- Emily igaz?- kérdezte és felém fordult. Helyeslően bólintottam.- Én is Emily.- mutatkozott be. Aztán megfogta a kezem, és betessékelt a házba.

Ahogy beléptem az ajtón, hideg márványkarok szoros ölelését éreztem magam körül.