"A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.” Paulo Coelho
Miután Emily kész lett az ebéddel, rögtön leültünk enni. Elképesztett, hogy mennyi ételt készített. De az még különösebb volt, hogy mennyit ettek a farkasok. Én csak csendesen, visszahúzódva gondolkodtam.
Vajon milyen lesz itt? Kellemes vagy kellemetlen? Jó vagy rossz? Meghalok vagy lesz egy dögös pasim? Nos, az egész ebéd alatt is csak arra jutottam, hogy az tőlük függ. Ha megkedvelnek, nem ölnek meg. Ha megszeretnek és tetszem is Anthonynak, álomvilágba csöppenek.
Hamarosan Lucian körbefogta családját és engem, majd beültünk egy Opel Zafirába és elindultunk a családi fészek felé. Nem volt valami zökkenőmentes út, de azért nem volt kibírhatatlan. A sok kátyú készített ki.
Már kíváncsian vártam, hogy milyen is a házuk. Meglepődtem, mikor megláttam. Se túl kicsi, se túl nagy, fakó barna színben pompázó épületet pillantottam meg. Nagyon kedves, elrejtett, erdei kiskunyhó hatást keltett. Pont ez tetszett benne.
- Na, uccu a kádnak, majd az ágynak kiskomák!- mondta vidáman Lucian két kisebbik gyermekének.
- De én még nem akarok aludni!- hisztizett Kathy.
- Akkor majd én elaltatlak, kisasszony!- Lucian hangja játékosan fenyegető volt (Kathy viszont örömteli kacagásba kezdett). Lu igazán jó apuka lett. Nem is gondoltam volna róla.
- Emy, beszélhetünk?- kérdezte egyszerre komolyan Migina és Lucian, miután az ikrek már lefeküdtek aludni. Anthony ottmaradt velünk.
- Persze.- feleltem egy apró, komoly mosollyal fűszerezve. „Fiam” az étkező felé mutatott. Elindultunk, majd leültünk az asztalhoz. Ez valahogyan eszembe jutatta Carlislet. A családdal is mindig az étkezőben vitattuk meg a dolgainkat.
- Igen?- kérdeztem kíváncsian. Most vettem csak észre magamon, mennyire elgyengültem. Holnap elmegyek gyorsan vadászni.
- Tudod… Kell tudni pár apróságot, hogy ne legyen annyira szörnyű ez a pár hét.- tényleg! Még nem is beszéltünk a teendőimről.
- Kíváncsian hallgatlak titeket.- válaszoltam Miginának.
- Na igen, nos. Itt van ez a könyv. Ebbe leírtam az összes receptemet. Színessel bele van írva, hogy mik a gyerekek kedvencei.- nem tudom honnan, de Migina elővarázsolt egy vastag, bőrkötetes könyvet. Belelapoztam. A könyv tele volt mindenféle ínycsiklandozó ételnévvel és a receptükkel. Elakadt a lélegzetem, mikor megláttam, hogy mi volt odaírva az én kedvenc ételem, a bolognai rakott penne mellé.
Anthony kedvence.
Na jó, ez fájt. Nemcsak olyan, mint egy földön ragadt isten, ugyanaz a kedvenc kajánk. Majdnem leesett az állam. Az biztos, hogy nem vettem levegőt legalább egy percig, mert Lucian megrázott a bal vállamnál fogva. Remélem, Anthony nem vette észre!
- Ööö… Jól vagyok. Csak… el… elméláztam.- motyogtam, miután visszarázkódtam a valóságba, és nem képzeltem azt, hogy Anthony karjaiban alszom. Hát igen. Az álmosságom is belekeveredett a képzelgéseimbe.
- Meg itt van ez a füzet is.- nyújtott át Lucian egy elnyűtt spirálfüzetet. Kinyitottam, és feljegyzéseket találtam benne.
- Ez mi?- kérdeztem. Lucian mosolyogva válaszolt.
- Ebben a füzetben van minden információ a fiam átváltozásáról.- tekintetemet az apró betűkre függesztettem. Tényleg minden infó benne volt. Az erő, a gyorsaság, a magasság, a súly, és a… Te jó Isten!
Elvörösödtem, ahogy elképzeltem magamat, Anthony izomzatának növekedését figyelve. Gyorsan továbbhaladtam, nehogy Lucianék észrevegyék pirulásomat. Vagy annak az okát. Nagyon ciki lenne, ha rájönnének, tetszik a fiuk. El nem tudják képzelni, mennyire! Ahogy Anthonyra pillantottam, láttam, ő is ugyanolyan zavarban volt, mint én.
- Mint láthatod, Migina mindent feljegyzett. Mivel nem leszünk itt, neked kell ezt a füzetet vezetned. Le kell mérni a gyorsaságát, az erejét. Vannak tonnás súlyzóink is.
- Értem.- észrevettem az edzőtermet az alagsorban, mikor Lucian körbevezetett a házban és körülötte.
- De valami sokkal-sokkal komolyabb dolgot szeretnénk elmondani. A családoddal kapcsolatos.
- Mi a gond?- éreztem, hogy az egész testemet elfogja a remegés.
A tudatom minden egyes megmaradt részét abba a hitbe fektettem, hogy nem bántottak senkit. Egyre rosszabbul lettem, ahogy elképzeltem ezeket a vad, féktelen farkasokat harcolni az én családommal. Majdnem összeestem. Ha bántották a családom, akkor nem állok jót magamért!
- Edward… Nos… Öhm…- Migina nem találta a szavakat, de valahogy mégis kinyögte.- A bátyád ugyebár szerelmes egy emberbe. A lány tudja, mik ők. De nem tudhatná.
- „Edward eléggé aggodalmas. Nagyon tud szeretni.” Emlékszel, mikor ezt mondtad? Lejegyezted a naplódba.- mutatott Lucian egy vastag, bőrborítású könyvre. Bólintottam. Az volt az egyetlen dolog, ami élve tartott, mikor el kellett engednem a Luce testvéreket.- Túlságosan félti magától a lányt, ezért… elmentek.
Szemeim kikerekedve teltek meg könnyekkel. Meleg könnyeim szinte perzselték a bőröm. Nem azért, mert olyan hideg lennék, hanem mert minden fájt. Hogy tehették ezt? Jó, megértem, hogy Edward elmegy, de Esme? Alice? Rosalie mi a franckarikáért tartott velük? És Carlisle? Tudja jól, hogy ők a legfontosabbak nekem! Imádom őket, és örülök, hogy van lehetőségem velük élni. Ez a kilenc év sem nélkülük telt. Volt, hogy meglátogattam őket, de nem szó nélkül mentem el!
Még jobban remegtem. Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam visszafojtani előtörő sírásomat. Tudtam, hogy mindjárt elájulok.
- Az nem lehet.- suttogtam rekedt hangon. Ez biztos csak egy vicc. Ennyire lemaradtam volna? Mondjátok, hogy április elseje van! Lucian suttogva mondta ki az elkeserítő szavakat, melyek még nehezebbé tették a szívemet.
- De. Carlisleék Alaszkában vannak. Edward felszívódott.
Minden porcikám remegett az előtörő zokogásomtól. Lucian nem tudott mit tenni, üveges tekintettel nézett engem, ahogy épp az ájulás szélére zuhanok. Anthony odasietett mellém és megfogott, mielőtt ledőltem volna. Jég kék szemei aggodalmasan méregettek. Aztán apjához fordult, aki bólintott egyet. Felkapott és a szoba felé cipelt. Szorosan hozzábújtam. Nem akartam elengedni. Lerakott az ágyra.
- Kérlek ne!- kérleltem szipogva Anthonyt, mikor elindult kifelé az ajtón. Értetlenül visszafordult.- Kérlek egy kicsit maradj…- hangom alig hallatszott. Tudtam, hogy nem használhatom ki szegényt, de nagyon jól esett az előbbi ölelése.
- Öhm… Jó, legyen.- leült mellém, majd magához vont. Most talán még szorosabban hozzábújtam, mint az előbb. Ebben a pillanatban ő volt az egyetlen támaszom. Könnyeim patakokban hullottak. Nem tudtam abbahagyni a sírást. Nem ment.
- Emy… Carlisle sem akarná, hogy búsulj miattuk. Jobb lenne, ha a világ pozitív oldalát néznéd. Például, lehetnénk barátok.- kicsit eltávolodtam, hogy megnézhessem, hazudik-e. Nem jártam sikerrel. Tekintete őszinte volt.
- Az… tényleg jó lenne…- mosolyodtam el keserűen.- Köszönöm Anthony.
- Nyugodtan hívj Tonynak. Az Anthony olyan hosszú.- nevetett fel.
- De szép régies. Mint én… Egy ócska, múltszázadbeli kacat, amit már rég ki kellett volna dobni.- csábos félvigyor jelent meg arcán.
- Ja persze. Én meg Anglia királynője vagyok.
- Üdvözlöm, Erzsébet!- viccelődtem.
- Én is üdvözlöm kisasszony! De hol az esti teám? Nekem tea kell teasüteménnyel!- kapcsolódott a vicc-fonalamra. Igazi jó társaság.
Sokáig ugrattuk még egymást, meg persze beszélgettünk komolyabb dolgokról is. Elmeséltem, hogyan találtam rá Lucyra és Lucianre egy sikátorban a második világháború elején. Nem tudom pontosan, hogyan kerülhettek oda, de édesanyjuk holtteste a két csöppség mellett feküdt. Miközben társalogtunk, a kedvem egyre jobb lett. Annyit beszéltünk, hogy a végén túlságosan elfáradtam. Észre se vettem, mikor Anthony kisurrant a szobából.
Csak reggel keltem fel. Akkor ébredtem rá, hogy nem is figyeltem meg a szobámat. Furcsa így kimondani. Főleg, hogy kora reggel, mikor felkeltem elég különös észrevétel pattant ki a fejemből. Én ott feküdtem, ahol Migina és Lucian… ökhm… izé… Jézus! Még mázli, hogy senki sem látott, mert vörösebb voltam a főtt ráknál.
Gyorsan lezuhanyoztam a szoba saját fürdőjében. Hatalmas volt a kád, a zuhany… Elképesztő luxus! Első látásra ez a ház egy egyszerű családi otthonnak bizonyult, de ez… Fantasztikus! Miközben kiszálltam a zuhanyozóból, megláttam egy cetlit a mosdó feletti üvegre ragasztva.
Jó reggelt, Emy!
Remélem, jól aludtál! Amikor bejöttem, mélyen húztad a lóbőrt. J Miután megfürödtél, a gardróbban találsz ruhát. Nyugodtan használd őket, nem az én stílusom. A reggeli olyan 9-kor kezdődik, de biztos, hogy felkelsz az ikrekre. Várlak odalenn- kell a női társaság-!
Migina
Nem bírtam nevetés nélkül végigolvasni. Migina nagyon pozitív személyiség. És milyen szépen ír nyomtatottan! Én se tudnék szebben. Megfogadtam barátnőm- most már nyíltan hívhatom így- tanácsát.
Mikor beléptem a gardróbba, eltátottam a számat. Majdnem olyan nagy volt, mint az enyém. Tele volt mindenféle gyönyörűséggel. Triumph fehérneműkel, Stella McCartney ruhákkal, Jimmy Choo cipőkkel és a legújabb Puma és Adidas cuccokkal. Istenem! Komolyan, ez a mennyország. Ugrándoztam és táncolgattam, mint egy idióta, de nem tudtam betelni a látvánnyal.
Pár perc- és halk sikkantások után- végre felöltöztem. Hozzáteszem, elég nehezen. Nem tudtam dönteni. Végül egy sötétkék farmer és egy fehér top mellett döntöttem, fekete-fehér balerina cipővel. A fehér top dekoltázsa klasszikus, melyen gombok helyezkednek el. Pántja külső oldalán fodor díszelgett. Tökéletes!
Nagyon tetszett ez az összeállítás. Boldog voltam. De ahogy kiléptem a gardróbból, újra fejembe véste magát Edward szomorú, megkínzott arca. Rémálmom ebből az egy képből állt, mégis kínzott. Miért ne tette volna? Edward a legfontosabb lény nekem az egész világon. Nem kell más. Csak az én örök bátyám.
Szomorkásan lebaktattam a lépcsőn. Az első, amit megláttam, Migina aggódó arca volt.
- Jobban vagy?- kérdezte, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Nem értettem, miért viseli szívén ennyire a sorsom. Tegnap találkoztunk először.
- Ööö…- próbáltam olyat mondani, amitől nem bántom meg.- Egy kicsit.- Migina arcát kövér könnycseppek lepték el, mielőtt átölelt.
- Jól van…- kezdtem bele a nyugtatásába, mikor elkezdett rázkódni a zokogástól.- Ne sírj, mert én is sírok!- mondtam figyelmeztetően. Ezt utoljára Lucynél, Lucian húgánál alkalmaztam. Nem akarta abbahagyni a hisztizést az utca kellős közepén. Migina szemét törölve engedett el.
- Bocsáss meg, csak nagyon megijesztettél. Ne felejtsd el, hogy te már a család tagja vagy!- „már a család tagja vagy” Milyen jól esett hallani!
- Öhm… sajnálom…- szedtem össze gondolataimat egy töredező mondatban.
- Kicsit hamar keltél fel. Én azt hittem, később jössz le. De jó volt hallani, hogy tetszenek a ruhák. Az eladó azt mondta, ez a mai divat. Nos, én maradok a saját stílusomnál.- terelte el a témát.- A reggeli még nincs kész, de ha akarod, összeütök neked valamit.
- Nem szükséges. A hegyekbe indultam.- Migina arca először értetlen volt, de később rájött, mi dolgom van ott.
- Értem… Akkor, jó vadászatot.- búcsúzott el, majd visszasietett a konyhába. Én gyorsan felkaptam egy pulóvert és elindultam. A száguldás felfrissített. Olyan érzés volt, mintha repültem volna.
Megtaláltam, amit kerestem. Két ágaskodó hegyioroszlán pofozta egymást. Ínycsiklandozó illatuk volt. Rájuk vetettem magam. Pár perc után mind a kettő a reggelimként végezte. Elég ügyesen birkóztam az oroszlánokkal, mert alig lett koszos a ruhám, és a szám sem lett túl véres. Még levadásztam pár őzet, majd kerestem egy patakot vagy csermelyt, hogy lemossam magamról a szutykot.
- Emy?- Anthony hangja megijesztett. Majdnem beleestem a vízbe.
- Jézus! Te mit keresel itt?- egyenesedtem fel. A fiú meglepődött, de hirtelen nem tudtam, miért. Aztán rájöttem, hogy még nem moshattam le teljesen a vért a számról.
- Öhm… Anyu küldött…
- Egy pillanat és megyek.- vágtam rá gyorsan, majd visszafordultam lemosni az állatvért. Anthony megvárta, míg lesikáltam az arcom.
- Akkor menjünk.- szólaltam meg, miután végeztem. Elindultunk a ház felé. A többiek már javában reggeliztek. Én természetesen alig ettem valamit, megtelített az állatvér.
- Hol voltál Emy? Koszos a ruhád.- kíváncsiskodott Kevin.
- Én… elmentem kirándulni az erdőbe, de elestem.- próbáltam a lehető legelhihetőbb magyarázatot kitalálni. Két hatévesnek csak nem mondhatom azt, hogy megöltem néhány ártatlan állatot, hogy kiszívhassam a vérüket. Anthony persze magában nevetett füllentésemen.
- Örülök, hogy jobban vagy.- kezdett bele Lucian, mire Migina rögtön folytatta.
- Ma… lesz egy apróbb kerti sütés a fiúkkal. Talán… ha te is szeretnéd… elmehetnénk…- figyelembe vettem minden eshetőséget. Ha provokálnak, visszaütök. Ha meg nem tetszik nekik, ne provokáljanak.
- Rendben. Menjünk. De… Hamarosan szeretnék összeszedni pár dolgot a házunkból. Edwardék biztos hagytak ott dolgokat…
- Persze. Megértjük.- a reggeli további része csendben ment. Aztán átöltöztem, és befontam a hajamat. Most találkozom az összes farkassal. Egy kicsit megrémít ez a dolog. Ők… Anthony barátai. Nem lehetek bunkó az „unokám” barátaival. De azért nem bánok velük kesztyűs kézzel.
Lesiettem a lépcsőn, majd követtem Miginát a garázsba. Ott megint hátra szálltam be, de most Anthony mellé kerültem, a kocsi bal oldalára, a vezető ülés mögé. Érdekes volt, hogy a fiú nem vonult el az autó másik végébe, hanem középen ült, miközben mit sem törődve bámult ki a szélvédőn.
Én a mellettem lévő ablakon néztem a tájat. Gyönyörű ez a hely. Ha már nem lesz viszály a farkasok és vámpírok közt, biztos ideköltözöm. Már csak az a kérdés, mikor lesz ez…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése